Szevasztok Diósdrockerek!
No megjártuk Erdélyt, és hogy ne érezzétek kihagyva magatokat rövid beszámolóval is élnék. Mivel 5 nap alatt közel 1800 kilómétert (a kóválygásokkal együtt) megtettünk kicsit zanzásítva próbálnám a mélyen tisztelt örökbecsű érdeklődő Diósdrockerek elé tárni kalandos utunkat.
- Előljáróban akit izgat és nehezen tudja bevizualizálni az útvonalat íme eztet tettük meg.
- Szada: Igen, ez még Magyarország… Tudjuk… Szóval itt volt a találka és pár pogácsa meg kb. 4 vodka után megtöltöttük csomagokkal valamint magunkkal (ezt utasnak hívjuk) a buszt nekivágtunk Székelyföldnek. A hivatásos sofőrrel együtti 26 résztvevő közül a legfiatalabb 1, a legidősebb 63 éves, közötte gyakorlatilag minden korosztály képviseltette magát.
- Berettyóújfalu – igen, ez még mindig Magyarország, de nyugalom… Szóval a határ előtti pihi, meg az útközben fogyasztott vodkák és jégerek már hideg sört kívántak… Ezt megkaptuk (új szabályt tanultunk: a benzinkút melletti étteremben nincs sorbanállás ellenben a nevezett objektumhoz képest kellemesebb árfekvéssel lehet csapolt sert vásárolni)
- Nagyvárad – na ez már a határ túloldala… Ismét benzinkút, ahol mi egyből ráizgultunk egy-egy Ursusra. Nos, mások is ugyanezt tették, csak a mi két szép példányunkra… Egyébként Nagyvárad a kommunista blokk igazi mintapéldánya, kissé kiábrándító, csakúgy mint az utána következő cca. 100 km. Megtudtuk ugyanis, hogy a Ceausescu rezsim Kolozsvár és a határ közötti sávba azért telepített román lakosságot, hogy a román/erdélyi helyzetet megelégelő, emigrálni óhajtó egyszeri lakos mocorgásairól forró dróton jelenthessen a Securitaténak… S mivel a fenti rezsimnek annyi, képzelhetitek mennyire elhanyagolt ez a rész…
- Bánffyhunyad – első szálláshelyünkre kb. este 9 magasságában értünk. A hely nevezetes a helyi cigányok építészetéről (igen, van ilyenis) – ugyanis a helyi tehetős népek (akik főként olaszba’ szedték meg magukat) bazinagy palotákat húzogattak fel szerte a faluban(városban? nem tudom) amelyeket persze lakni nem laknak, hiszen a fenntartás már költséges ugyibár… Ím egy példa egy ilyen vityillóra.
No. Tehát a szálláson sikerült – random módon – megszerezni a legtágasabb szobát (másnap kaptunk is irígy pillantásokat miközben az útitársaink némelyike a fájó sípcsontját – szűk hely az ágy végénél - masszírozta, de hát ilyen az élet. Megjegyezném, hogy fekete pontot érdemel a hely, mivel vacsora után meleg Ursust kaptunk. Jópont viszont, hogy (EU ide vagy oda) a szobában lehetett bagózni… - Kolozsvár: Itt amolyan pipa jelleggel kivégeztük a belvárost: Mátyás szobor – pipa. Szent Mihály templom – pipa. Hunyadi Mátyás szülőháza – pipa. Azonban a Házsongárdi temető igen érdekes jelenség: egyfelől – morbid módon – nyugodtan kifüggeszthető a „megtelt” tábla, mivel a viszonylag meredek domboldalon fekvő temetőben konkrétan egymás hegyén-hátán vannak a sírhelyek másfelől meg tényleg nagyon szép ősfás környezetben van. Itt egy séta (sört nem lehet kapni, úgyhogy rövidre fogtuk) go tovább.
Itt megjegyzendő, hogy Kolozsvár után következik a valódi Erdély: egyre kevesebb a román (’udvarhelyen pl. szinte nincs is) felirat, magyar viszont annál több, a házak takarosabbak, a táj lenyűgöző. - Parajd: Nos Székelyföld természetes sóban viszonylag (mondjuk úgy: marhára) gazdag sóban, így többszáz éves hagyománya van a sóbányászatnak. Ennek központja itten van, sőt, hogy buli legyen, egy lezárt bányaszakaszt meg is nyitottak turisztikailag. Ide egy sztenderd busz visz le egy vaksötét vájatban – életem célja, végre nem kellett magas helyre felkommandóznunk (nekem és a tériszonyomnak) hanem lefele köllött menni. Bánya… I love it!
Maga a bánya egyébként pár óriási csarnokrészből állt (16 méter magas mennyezettel, páramentes tiszta levegővel) minden extrával felszerelve: padok, játszótér (!) templom (!!!) történeti galéria. Akit érdekel keressen rá, megdöbbentő ott lent a törptárnák mélyén. Ja, kocsma nincs lent, úgyhogy tovább is álltunk. - Korond: Korond egy nagy fazekasfalu, viszonylag komoly turizmussal, ami sajnos egyben hátránya is: a főutca a zsibvásár kategóriába kezd süllyedni – itt meglátogattuk a helyi intézményt, Rózsikát. Rózsika vérbeli üzletasszony, de a szó pozitív értelmében: süteménnyel, pálinkával (!!!) várta a csapatot fakultatív vásárlás végett, emellett végigvezett minket a fazekas remekmívek (teljesen kézzel készített termékekről van szó természetesen) készítésének folyamán. Mivel nem értünk az ilyen dolgokhoz csak pálinkát vettünk. Ahhoz többet konyítunk.
- Tibód: Székelyudvarhelyen átsuhanva megérkeztünk következő bázisunkra, egy kis faluba, Tibódra. A panzió tulajdonosa és b. felesége népviseletben frissen sült kaláccsal és egy tálcányi pálinkával várták érkezésünket. A helyi ismerősökkel itt spontán úgy határoztunk, hogy a helyi ipart támogatandó megkurtítjuk a szilva- és áfonyapálinka valamint Ciuc (magyarul csíki) sörkészletüket… Mit ne mondjak sikerült….
- Madarasi Hargita: A reggeli Kávé-Pálinka-Cigi (KPC módszer) valamint kiadós reggelit követően nekiindultunk a Madarasi Hargitának. Az ojjektumról annyit kell tudni, hogy 1801 méter magas, a székelyek szent hegye, mi meg fizikailag a nulla felé konvergáló enyhén másnapos irodapatkányok (én egy kiadós megfázással) vagyunk… Demivel szeretjük (?) a kihívásokat, uccu neki!
A buszt letettük 750 méteren, innen egy piros traktorra erősített (na jó, ez erős volt: szóval tákolt) utánfutón utaztunk, ahol a komfortfokozatot az emelte, hogy a keresztbe rakott deszkalapokra ráterítettek egy-egy (jellemzően rózsaszín) plédet. No ez az ojjektum 10 km-t tett meg 1:10 alatt, így abszolválva a 700m-es szintkülönbséget. Fent várt minket a Madarasi vendégház. Meg egy hapsi - akitől tudtuk venni két Hargita sört (Hargitán egy hargitát, gondoltam kipróbáljuk) - meg egy kb. tehén méretű bernáthegyi… Találjátok ki melyiket kedveltem…
Innen gyalog fel a csúcsra (visszasírom a bányát 1. felvonás)
A csúcson a rokonság által 2005-ben állított keresztet újrafestettük (miután a kiköpött tüdőmet összeszedtem – ezzel is eltelt 21 perc) majd egy születésnapi köszöntőt (az erre a célra beszerzett pezsgőkből az út különböző fázisaiban konkrétan 4 üveggel sikerült itt-ott felejteni, így a menedékházból pótoltuk ezt a hiányosságot) követően az újoncok (pl. mi) felavatása következett. Ezt már belógatták egy ideje, amire én csak annyit mondtam, hogy „csak semmi buzulás” – hát a sztenderd „kerítsünk-egy-bazi-faágat-és-azzal-verjünk-a-picsájukra” elvet követve kaptunk derekasan. (egyéves unokaöcsém üvöltött csak, bár én is elgondolkodtam rajta)
Magáról a Hargitáról csak annyit, hogy rendkívül megindító a látvány a tetejéről, amihez hozzávesszük a keresztek, kopjafák (az összekötözött ágacskáktól a művészi faragványokig minden) már-már erdejét a hegytetőn, igazán… nos, ahogy Fleky mondaná: „must have” - Székelyudvarhely: na ez tényleg furcsa, hogy gyakorlatilag Magyarországon éreztük magunkat a város főterén a határtól potom 400 kilóméterre. (kulturált, rendezett, így elég kevés honi városka kiesik ofkorsz) Szóval itten volt kéremszépen egy gyors (bel)városnézést (csak egy tálca sert vettünk az estéhez plusz egy utit, mert az kéremszépen kell ugyebár) követően a helyi ismerősöknél töltöttük az estét bográcsozásilag, majd Tibódon az immár szokásosnak mondható sör-pálinka kombóval búcsúztattuk a napot (meg a svédeket az EB-ről, bár a meccs alatt mi váltig a pirézeknek drukkoltunk) plusz megcsodálhattuk egyik (70 fele járó) kedves útitársunk, Feri bácsi pizsamakollekciójának legvadítóbb példányát… J
- Bánffyhunyad: a szombati 400 km-es adag első állomása a Kárpátokban felkvő kis településre vezetett, ahol igen kellemetes beszédet hallhattunk Deáky András tanár úrtól – aki saját szakállára cselekedvén beindította a moldvai és gyimesi településeken a magyar nyelvi oktatást plusz amolyan bónuszként a környékben magyar történelmi emlékhelyeket ment meg – valami hihetetlen intelligenciával és éleslátással mesélt az erdélyi magyarok ill. a magyarság helyzetéről. Talán ekkor fogalmazódott meg bennem az, hogy „igen, így kell ezt csinálni” – pozitív és követendő gondolkodású az öregúr. Egy kivonat egy beszédéből itten van annak akit érdekel)
- Az ezeréves határ: Gyimesbükk mellett egy domboldalra (visszasírom a bányát 2. felvonás) felkaptatva bevizualizáltuk azt a hegygerincet, ahol anno Magyarország keleti határvonala állt – megspékelve templommal, őrházzal, túristákkal, velünk.
- Pusztina: Átkelvén a kárpátokon megérkeztünk Pusztinába, aminek az érdekessége, hogy magyar falu (nyelvezetileg kimaradtak a nyelvújításból – igen, abból a Kazinczy-féléből, ami ugye nem a múlt héten volt – így igen érdekesen – ízesen ahogy Marika aposztrofálta – beszéltek és meséltek (ebéd mellett mesedélután volt egy helybéli asszonyság jóvoltából). Speciel itt ser nem volt…
- Békás-szoros: nakéremszépen, nálam a békás földrajzinév a „megyer” szócskával párosulva pihent szürkeállományom hátsó traktusában egészen addig, amíg le nem tessékeltek a buszon azzal, hogy „naottanvan a Békás szoros, tessék szépen átmenni rajta, oszt’ a végén talákszunk!” Hát nem semmi egy hely, már maga a Kárpátokon áthaladó út is megér egy misét – óriási fenyőkkel tarkított hegygerincek között kanyarog felfele (és lefele) az út, a szoros meg egy sebes folyású patakot közbezáró szurdok. Ja, és a patak mellett megy az igencsak érdekes állapotban lévő – a „környékben egyetlen” címmel büszkélkedő – aszfaltút, ahol ugyebár autós/buszos/lovaskocsis (ez utóbbiból Erdélyben marha sok van kérem szépen) forgalom az van, ellenben gyalogosjárda ohne, így azért hendikeppes a 300 méteres oromzatokat fotózva araszolni úgy, hogy balra autó, jobbra szakadékban patak… - mindezt öt kilóméteren keresztül.
Plusz adalékként metállelkületünket megdobogtatandó három szakaszra van tagolva a szoros, név szerint: Pokol kapuja, a Pokol tornáca és a Pokol torka. Azt nem sikerült azonban megtudni, hogy miért ez a nevük ill. mitől tagolódik, de egy biztos: nagyon ott van a szeren. - Gyilkos tó: A szorostól egy köpésre (utaztunk vagy 2 percet a buszon) van a tó, aminek a lényege, hogy egy kiadós esőzést követően 1837-ben a környékbeli vizek úgy döntöttek, hogy iszonyúan lezúdulnak az alanti völgybe. Így is tettek, így alakult ki a tó aminek vöröses árnyalatú a vize (agyagos talaj, köszi!) és érdekesség, hogy még a mai napig kilátszódnak a vízből az elöntött fenyők csúcsai. Ez tetszett, viszont az már kevéssé, hogy turisztikai zsibvásár hangulata volt az egésznek. De legalább volt grátisz showműsor: egy friss házas pár (komplett esküvői ruhában amit a menyasszony megspékelt egy kék-fehér csíkos strandpapuccsal) próbált a tavon csónakázni, melyet egy szintén csónakban lévő fotós próbált megfotózni romantikailag. Hááát… Konkrétan a Titanic nem vergődött annyit, mint ezek, komoly téteket tettünk az elsüllyedésre, bíztattuk őket rendesen... Ezt az élményt (sokkot?) leöblítendő ittunk egy remek csapolt sört a helyi kultúrban (egy éves unokaöcsém is csapolt, köszi, fotó majd megy a családvédelemnek) majd indultunk tovább…
- Szováta: itt egy két csillagos panzió volt utsó Erdélyi lakhelyünk (egy Marikának, egy nekem) – nagyon autentikus hely volt, busszal majdhogynem megközelíthetetlen helyen (sofőr együtt is ivott velünk hajnali 1-ig) szobában kétkazettás magnóval mindennel… Frankó volt. Itt már nem volt pálinka, vodkával kellett beérnünk (mondjuk később előkerült André utitársunk jóvoltából azért egy üveg áfonyás nedű) de azért sikerült egy spontán búcsúestet rögtönöznünk. Vasárnap reggel megnéztük a helyi sós tavakat – ez gyakorlatilag egy helyi instant Holt-tenger, amelyek tele vannak oldott sóval. A slusszpoén, hogy a legnagyobb tavat Medve tónak hívják (igen, Macika ide is követ minket).
Hát körülbelül ennyi lett volna elég hosszúra sikeredett élménybeszámolónk, igazából biztos kihagytam – vagy értelmetlenül fogalmaztam meg – csomó mindent, de ami a lényeg:
- Erdély egy remek hely, mindenkinek csak ajánlani tudom.
- Hatványozottan igaz a fentiekre az, hogy csak személyesen, nyugodtan, egy serital mellett lehet mesélgetni az ilyenekről.
Plusz itt van egy szűk kivonat a fotóinkból: https://picasaweb.google.com/mlstudio2004/Erdely
A többit személyesen (pl. Faust mellett)