Régi adósságot törlesztek most felétek, bár ti nem tudtátok, hogy adós vagyok.
Bevallom, hogy már régóta tervezgetem ezt a könyvajánlót, mert ahogy telnek-múlnak
a napok, egyre inkább úgy érzem, hogy valami fontosat nem osztok meg veletek.
Ez alól Timusom kivétel, mert őneki saját példányt ajándékoztam, nem véletlenül,
és nem hiába :)
Szóval, decemberben megláttam Julit, és tudtam, hogy nekem ő kell. Már csak az itt kérdés, hogy Juli hogyan fest jobban: pucérul vagy nem pucérul?
A férfi lenyűgözve áll, amikor Julit először meglátja meztelenül. De a nőnek egészen más a véleménye. Szerinte Juli akkor az IGAZI, amikor fel van öltöztetve, gyöngyeivel ékesítve, kiteljesedve az ő saját női mivoltában, amikor szívet tipor és magához láncol és kitörölhetetlen emléket hagy maga után. Juliba még a nő is szerelemes, no jó, csak egy kicsit, nade akkor is.
Bár a férfi hosszú évekig próbálja Juli titkát megfejteni, a rejtélyt mégis a nő oldja meg. Mi tagadás, ez bosszantó. És hihetetlen! Legalábbis a férfi számára. Mert a férfi megalkotta a maga teóriáit, amitől olyan okosnak hitte magát, hogy önteltségében az egyszerűt bonyolultnak, a kettő meg kettőt ötnek látta, és mindenkit meg akart győzni arról, hogy neki van igaza. Ebben a kérdésben meglehetősen megrögzötten viselkedett. Ebből a nőnek elege lett. Visszavágott, hogy kipukkassza azt a hólyagot. Merte azt látni, ami való. Volt elég bátor ahhoz, hogy ne keressen labirintust ott, ahol egyirányú utca van. És mivel valóban a legrövidebb út az egyenes, ezért hamarabb ért a célhoz, mint ahogy arról a férfi valaha is álmodni mert volna.
Ennyit a történetről. És most a történet fizikai megtestesülésről, a könyvről:
Én még nem vettem egyszerre sosem egy könyvből két példányt, olvasatlanul meg egyébként eszembe sem jutott volna, de Julival kivételt tettem. Tudtam, hogy Nickben megbízhatok. Nick a focit is lenyomta a torkomon, megmutatta, hogyan legyünk jók, és éreztem, milyen kemény 16 évesen a beton, pláne, ha (nem túl) hosszú az út lefelé. Nick nem tévedett, ahogy én sem tévedtem Nickkel és Julival kapcsolatban, bizonyság, hogy a második példányból egy sokszor megköszönt karácsonyi ajándék lett.
Ráadásul: én még sosem olvastam közvetlenül egymás után kétszer ugyanazt a könyvet, de Juli kivétel, és így, mondhatni, Nick duplán duplázott, és tarolt :) Első olvasáskor a történetre koncentráltam, a másodiknál már volt időm a lélekre.
Szeretem Nicket, mert nekem mesél és elvarázsol. Úgy tudja egymás mögé rakni a betűket, a szavakat, a mondatokat, bekezdéseket és fejezeteket, hogy olvasod a villamoson, a vacsora mellett, az ágyban, sőt, munka közben odacsempészed a monitorod mellé, és persze úgy csinálsz, mintha dolgoznál, közben pedig, hajjaj, valahol egészen máshol jársz, mondjuk például egy rockkoncerten egy zajos kocsmában, melynek férfivécéjében valami történt. Valami megmásíthatatlan. És miközben fogynak a lapok, azt kívánod, bárcsak tudnád már, mi a vége történetnek, ugyanakkor mégis azt szeretnéd, hogy soha ne legyen vége.
Amikor érzem ezt az ambivalenciát, na, akkor tudom, hogy egy jó könyvvel van dolgom. És Nickben az a legeslegjobb, hogy nem elvetemülten magasröptű, hogy nyolc diploma kelljen az értelmezéséhez, nem olyan helyekre visz el, ahová amúgy sosem kapnál belépőt, és nem olyan emberekről ír, akik egyébként az életben szóba sem állnának veled. Nick köztünk jár, rólunk és nekünk ír. (És, úgy mellesleg, Nick nőpárti, egyértelműen és megmásíthatatlanul és bevallottan.) Mindezért azt mondom, hogy számomra Nick az írók Tyrje, és ez tudjátok, hogy nálam mit jelent. És ha már a Tyrnél tartunk: Julitól nagyon fontos dolgot tanultam, amit azóta is megpróbálok észben tartani: nem sok különbség van a rajongó és a rajongott között, avagy, a legnagyobb rocksztár is kimegy reggel szarni a vécére, és punktum... :)
Ha ezek után el akarod olvasni, vedd meg, mert nem adom kölcsön... :)
/Nick Hornby: A Meztelen Juliet/
P.S.: Csak évekbe telt, és Tyr-rajongók lettetek. Lehet, hogy Hornbyval nem kellene annyit várni.
