Jelmondatunk: "EGYÉÉÉÉ, IGYÁÁÁÁ, ÁSSÁÁÁÁ" :)
Akkorhát csapjunk bele A Sztoriba :) Egyelőre képekkel még mindig nem tudok szolgálni, de talán holnap este ki tudom bővíteni a beszámolót némi képanyaggal is.
Szóval. Az úgy volt, hogy:
A németországi utunkra rettentően aprólékos módon felkészültünk, főleg, miután a Sanyi megdöglött. Tomi megkérdezte, hogy „mi azért megyünk”? – mi meg mondtuk neki, hogy igen, persze. Ezzel kb. le is tudtuk a szervezést az indulás előtti estéig, amikor is Tomi már tényleg nagyon szerette volna tudni, hogy mikor is indulunk pontosan. A kis izgága.
Macika mondta neki, reggel 5-re átmegy érte Csepelre, de mivel ő maga azon a bizonyos pénteken este fél 10 után ért haza, ezért a másnap reggel 5 órát nem igazán tudtuk tartani, nem mintha egyébként nem lenne szokásunk elkésni ilyen esetekben. Végül is anyu és apu úgy döntött, hogy együttesen indul útnak felpakolt autóval Tomikáért, hogy ne legyen több kieső idő a Diósd-Csepel-Diósd karika miatt. Így aztán hajnali 7 órakor felvettük Tomikát Tomifölde Ady ucca 24. szám előtt. Addigra már egy kicsit fáradt volt, mert reggel 3 órától álldigált a kapu előtt a kavicson, ránk várva, egyik kezében kenyeres zacskót, a másikban egy kacsát szorongatva. (A kacsa persze útközben megszökött.)
És elindultunk a nagy útra.
Tominak az első dolga volt, hogy elaludjon. Először a győri városnézésre ébredt fel. Győrben halaszthatatlan dolgunk támadt, azonnal kellett venni egy gyalut, hiába, minden háztartásba kell egy gyalu. (És Évi még azt hitte, viccelek, amikor sms-ben közöltem vele e tényt, hogy gyalut veszünk.) Mivel Macika nem egészen tudta, hogy hol is van a BricoStore Győrben, ezért a biztonság kedvéért alaposan körbenéztünk a városban, míg a célpontot aztán sikerült elérnünk, és Macika megszerezte a gyalut, amelyet aztán be kellett gyömöszölni még a csomagtartóba. Utána meg egy tradicionális teszkós úti élelemszerzés következett.
Innentől kezdve már csak Hegyeshalmon volt egy kis falunézés, mert Macika megkérdezte tőlem, hogy „ugye Hegyeshalom felé kell menni?”, én meg mondtam, hogy igen (csak én a határátlépőre gondoltam, nem a falura), majd ezzel a lendülettel el is hagytuk az autópályát, amit nem kellett volna tennünk, de annyi baj legyen, az ismerd meg hazádat mozgalom keretében 50-es tempóval végigszáguldottunk Hegyeshalom településen is.
Aztán Tomi elaludt.
Én, mint élő GPS, belőttem útirányunkat egészen Frankfurtig, és mondhatom, hogy további fennakadások nélkül néhány pisiszünettel megszakítva az út eseménytelenül telt. Tomi az újabb határátlépésre sem ébredt fel, így még arról is utólag kellett tájékoztatni, hogy most már a német földet tapodja a kis lábikája a gyermeknek.
Macika útközben a telefonját machinálta, mert rájött, hogy a telefon kiírja a tengerszint feletti magasságot az éppen aktuális tartózkodási helyünkön, valamint a megtett távolságot is mérni tudja, és így tovább. Ráadásul a tisztelt ügyfelek is folyamatosan hívogatták, így Macika fülileg rátapadt a telefonra, és egyébként is minden mással foglalkozott (pl. szélerőművek és tetőkön elhelyezkedő napelemek nézegetése), csak a vezetéssel nem. Ennek az lett a vége, hogy Tomi legnagyobb mulatságára ezen összevesztünk, majd végül elkoboztam a telefont, amelyet Macika ugyan mindenféle trükkel próbált visszaszerezni, de engem ezzel már nem tud átverni.
Éviékhez közeledvén elkapott bennünket egy kis eső-zápor-zivatar, meg a jósolt dugó is bekövetkezett kb. úgy az ezredik kilométer környékén, de akkor már élt bennünk a remény, hogy hamarosan ehetjük Ősasszony előre beharangozott spagettijét, és ihatjuk a saját részünkre, valamint a Gyík-Marika-Törpe hármas részére gondosan behűtött nagyon finom német söröket.
Akkor még gyanútlanok voltunk.
Akkor még nem tudtuk, hogy Évi alaposan összeállított útiterve, ami az autópályáról való letérés utánra szólt, tulajdonképpen egy hétpróba, és a kitűzött jutalmat csak azok vehetik át, akik a próbát kiállják.
Szóval, az első 1100 km zökkenőmentessége és egyértelműsége után az utolsó 100 km-en fel volt adva a lecke… ami kezdődött azzal, hogy amikor lehajtottunk az autópályáról, Évi rögtön megcáfolta „a folyamatosan jobbra tartani” utasítást a „Rodgau felé kell menni” utasítással, mert az meg balra volt. No, akkor elkezdtünk egy kicsit gyanakodni, hogy mégse várnak tán ezek annyira bennünket… de nem volt szerencséjük, mert a sok jobbra-balra kanyar és némileg homályos utasítások után mégiscsak odaértünk az Ősasszony uccába :) Az előre jelzett 10 óra helyett 12 óra alatt abszolváltuk az utat, de persze vegyük figyelembe, hogy útközben megszereztük a gyalut, ami nélkül nem élet az élet, ugye. És mivel a hétpróbát kiálltuk, és rájöttünk, hogy időnként Évinél a jobb a bal és a bal a jobb, ezért a jutalmat megkaptuk vacsora és az innentől kezdve bőségesen és szüntelen folyó sörök formájában. Meg hát jött A Süti is. Vagyis: a vicces süti. Tomi és Évi jól be is vacsoráltak a sütiből (is), így ők aztán hajnalig jól elvoltak A Süti utóhatásaival.
Ott-tartózkodásunk rögtön egy csodával kezdődött vasárnap. Macika nem kelt fel 5-kor, sem 7-kor, sem 10-kor… hanem délután 1 órakor kászálódtunk ki az ágyból… Velem ez már előfordult máskor is, de Macikával még szerintem sose, hacsak nem délelőtt 9-kor feküdt le. A másik csoda meg az volt, hogy Éviéknek sikerült megakadályozniuk, hogy ásót vegyen a kezébe, és felássa a kertet, és mégcsak egy árva kis teraszt vagy valamit sem építhetett… így ebből fakadó bánatát sörbe fojtotta, így végül a Gyík-Marika-Törpe söradagnak is elég hamar vége lett, persze ebből a pusztításból Tomika is kivette a részét. (Na jó, én is. De én csak egy kicsit. Egészen icipicit.)
Azon kívül, hogy minden reggelünk terülj-terülj asztalkával kezdődött úgy kb. hajnali 10-11 óra körül, még a fennmaradó időt különböző egyéb programokkal is el- és kitöltöttük. És hogy a reggelire visszatérjek: kedves háziasszonyunk minden reggel frissen sült péksüteménnyel, friss-meleg kávéval, frissen főzött tojással és minden más földi jóval kényeztetett bennünket. Nem is beszélve az egyéb étkezési időszakokról, amikor szintén nem volt alkalmunk éhezésre, pedig Tomi már nagyon szeretett volna egy jót „nem-enni” végre.
A hetet kitöltő látványosságok a következők voltak: mindenféle erdők, kastélyok, várak, sörparadicsomok, bájos kis ódon német városok Fachwerk házakkal, sörözés és borozás, grillezés és így tovább. A hosszas beszámoló helyett majd képes úti beszámolót fogunk tartani, legkésőbb a 27-én esedékes Tomfeszten.
Volt szerencsénk Uwe szüleivel is találkozni, ami mindhármunk számára hatalmas élmény volt. Tomi szerint "tüncik" (és tényleg), és Uwe anyukája tök jó csaj. Tény ami tény, hogy én még ilyen fitt, aranyos, világra nyitott és végtelenül kedves idős emberekkel sose találkoztam, Tomikánk pedig egyenesen örökbe akarta fogadni őket (velünk, úgy tűnik, nem elégedett a kis mihaszna). A szülők mindketten minimum 20 évet letagadhatnak, jönnek-mennek, abszolút aktívak, és tényleg mindketten korukat bőven meghazudtolva keresték és találták meg a hangot velünk. Szó ami szó, cukik voltak :) , és nem is csodálkozom rajta, hogy Évi imádja anyóst s apóst :) Mi is imádjuk őket. Azért Évi a vicces sütit elrejtette, pedig az aztán végképp megfiatalította volna őket :) Szerintem.
Kis autócskánk is jól vizsgázott, mert ugyan az utánfutó huzigálásához hozzá van szokva, azért ahhoz nem, hogy öten – és nem feltétlenül kis emberek /nem magamra gondolok/ – üljenek benne. Nem mondom, hogy tágasan voltunk, vagy hogy kényelmesen, amikor épp teli volt az autó, de azért arra tökéletes volt, hogy az 5 emberből csak 1 nem ihatott, nem pedig 2, ami a két autóval való közlekedés következménye lett volna.
Az időjárásról pedig csak jót tudunk mondani. Ahhoz képest, hogy Évi azt mondta, a jövetelünk előtt nem igazán volt náluk nyár, és hogy várhatóan csak hétfőn és kedden lesz jó idő, utána meg kapjuk az égi áldást, szóval ehhez képest végig kellemesen meleg, napsütéses, kirándulásra, sörözésre tökéletes nyári időt fogtunk ki. Mióta eljöttünk, azóta állítólag megint esik. Hiába, még az ég is sír utánunk… Éviék meg bánatukban megették a sütit, így ők legalább nem sírtak, hanem vihogtak, amikor múlt szombaton elhagytuk a terepet.
A hazafelé utunk rögtön az autópályára való felhajtás után egy hatalmas dugóval kezdődött. Így az első 150 km-t kb. 3 és fél, 4 óra alatt tettük meg, és az araszolgatás már kezdett az agyunkra menni, pláne, hogy az Évi által korábban említett 16-17°C-os hőmérséklet helyett 30°C-on az autópályára tűző napsütésben párolódtunk. Macika a „Stau” (forgalmi dugó) szót rögtön átkonvertálta egy általa jól ismert másik szóvá. Na miaz, miaz??? (Satu.) Így mi, Medve szerint nem a Stauban, hanem a satuban álltunk, ami tulajdonképpen egész jól tükrözte akkori állapotunkat…
Nade egyszercsak ennek a hatalmas dugónak is vége lett, és onnantól kezdve jól haladtunk. Az utat percre pontosan ismét 12 óra alatt tettük meg: Éviéktől de. 10-kor indultunk, és Tomit 22 órakor raktuk ki német söreivel és egyéb szuvenyírjeivel együtt Csepel cityben. Innen meg már a diósdi hazatérés a korábbi hosszú órákhoz képest pillanatoknak tűnt, és boldogon tértünk haza a mi kis hajlékunkba Macikával és a plüssállatokkal és a sörökkel.
A vasárnapról ne is ejtsünk szót, mert valami fisifosi vírus belém mászott, így aztán a maradék hétvégét görcsökben fetrengve töltöttem, ami tulajdonképpen a természet részéről a hétfői napra való felkészítés volt, mint azt hétfőn konstatáltam. Így nem hétfőn reggel kerültem hirtelen rossz hangulatba, hanem legalább már vasárnap ráhangolódhattam a szarra. Szó szerint :)))
Hétfőn reggel 9 órára már a plafonon voltam.
Ma kedd van. Délután 3 óra körül az egyébként 80/60-as vérnyomásom kb. 150-nél tartott, és úgy vert a szívem, hogy majd kiszakadt a helyéről, és már ott tartottam, hogy hívom Macikát, vigyen haza, mert ilyen állapotban inkább nem ülök egyedül kocsiba, legalábbis a kormányhoz nem.
(Welcome home.)
Ezért aztán németországi utunk nagyon tanulságos volt:
Én is szeretnék egy olyan helyen élni, ahol megbecsülik a dolgozókat. Ahol a próbaidőd alatt indokolt esetben (vazze, k sok sört meg kell innom a haverokkal) kapsz szabadságot (Évi), és ahol, ha 5 év után visszamész az előző munkahelyedre, hogy íme, itt vagyok, mindjárt meglesz a diplomám, akkor tárt karokkal fogadnak, emlékeznek rád, és újabb lehetőségeket kapsz, hogy kamatoztasd a tudásod és a tehetséged (Uwe).
Ahol az emberek betartják a közlekedési szabályokat, nem idegeskednek, nem dudálnak, nem tolnak le az útról. Ahol a gyalogokat az első arra járó autó átengedi az úton, nem pedig a 120., ha egyáltalán.
Ahol mindenki rendben tartja a saját portáját, és gondozottak a kertek. Ahol kint hagyhatod a motorodat az utcán, és a járdán a száradó ruhával telirakott ruhaszárítót, és a beültetésre váró virágládát a talicskával együtt, napokig, mert nem lopják el öt percen belül. Ahol derékig érnek a kerítések, és nem úgy tűnik, hogy az embereknek 2 méter magas téglakerítésre van szükségük szögesdróttal a tetején, hogy el ne lopják az értékeiket… Szóval, láttunk szép várakat, szép erdőket, szép városokat, ittuk a csodás német söröket, de azt hiszem, hogy mégiscsak az volt a legnagyobb élmény, hogy Éviék által belekóstolhattunk egy kicsit a „normális”, avagy az „európai” világba, és most már értjük, hogy miért volt az, hogy Évink meg se állt a Hassenroth-i Koppelwald utca utolsó előtti házáig.
A házigazdáinknak köszönjük a sok szépet és jót, a lehetőséget és az élményeket, a ránk szánt időt és a felénk sugárzott szeretet.
A most itthon maradottak pedig kezdjenek el gondolkodni rajta, hogy jövő nyáron melyik az az egy hét, ami mindenki számára jó, mert a German Metal Tour 2012-ben ismétlésre vár :)))
Puszik,
Évi
