... avagy a sárga csekkek helyett milyen örömet tud okozni egy mezei postaláda...
Történt ugyanis, hogy tegnap tök gyanútlanul a boltból hazafele cígölve a folyékony és szilárd kenyeret (ser és zsemle formában) meg egyebeket összevont szemöldökkel méregettük egymást. Mármint a postaláda meg én. Megszoktam, hogy feneketlen bendője általában nem sok jóval kecsegtet, ámde valamiért (pedig nem szokásom) nekiálltam a frissen megszerzett javakkal bénázva kinyitni, hogy keserű tartalmát is pofámba vághassa az élet. Mert ugyibár mi szeretünk szenvedni.
Nade, ami odabent megbúvott az maga volt az öröm és bódottá... Ugyanis nem egy, hanem rögtön két képeslap vigyorgott bele a fejembe. Nosza, a sikertől megrészegedve felrongyoltam - aztán lerongyoltam, mivel a nagy örömködés közepette a lakáskulcsot benne hagytam a Dög Postaládában. Szóval, 2. felvonás, jobbra el, át is böngésztem serényen friss szerzeményeimet.
Az első Norvégiából érkezett, mégpediglen a sarkkörről, nagybátyám és b. neje (asszem képeslapi körökben így írják) üdvözöltek minket az éjszakai napsütés és trollok(!) országából. Kúúúl.
A második pediglen az I. Dajcsfesztről érkezett és a karikatúra igazságain és humorosságán felül az azon olvasottak is annyira jólesően hatottak szerénységemre, hogy rögtön elhatároztam - blogolok róla. (ezt olvassátok éppen)
Úgyhogy ezer hála és köszönet Nektek, hogy a szuvenyírpusztítás közben is eszetekbe jutottunk (Törpe, nyugi, Te is!)
Egyébként ha nem 2011-et hanem pl. 1981-et írnánk, akkor biztosra vehetném, hogy tegnap délután óta egy fekete volgából figyelnék otthonunkat az NBH elődjének bősz kollégái...
És végezetül a bizonyítékok:
